Ha nem kezdünk el tudatosan dolgozni a bizalmon, az együttműködésen és a közösségeinken, akkor Magyarország marad a mikroklánok országa, ahol mindenki egymás ellen él. És ez az az állapot, amelyben mindig azok nyernek, akiknek a megosztottság az üzleti modelljük. Forrás (Tudomásom szerint alias Tibi Atya, ez az eredeti cikk – Szerk.).

Öngerjesztő folyamat

A generációkon átívelő mintát a politika tudatosan erősíti:

• Mesterséges vészhelyzeteket kommunikál,
• állandó fenyegetettség érzetét tartja fenn, hogy az emberek a saját, szó szerinti túlélésükre koncentráljanak,
• és egy rövid távú, „úgysincs holnap, ma kell élni” logika mentén hozzanak politikai döntéseket. 

A félelemben élő, érzelmi alapon döntő ember nem 5-10-15 években gondolkodik. Számára csak a ma, a jelen idő létezik – és mindent ennek rendel alá.

Az alábbiakból megértjük, miért fogadják el sokan az elitcsaládok és a politikusdinasztiák gátlástalan vagyonfelhalmozását. De mit kezdhetünk ezzel?

Bizalom

Először is tudatosítani kell: a pánikkeltő hatalom érdekelt a társadalom atomizálásában, mert egy szétesett, bizalmatlan közösség képtelen az önszerveződésre. Ez halálos kombináció: ősi, tudattalan túlélési minta és az arra alapozó, tudatos politikai manipuláció. Ha változást akarunk, ezt kell megtörnünk. Muszáj újra megtanulnunk bízni egymásban.

Nem nagy, patetikus tettekkel, hanem apró, hétköznapi lépésekkel, alulról szerveződve. Például: 

• csatlakozás szakmai, civil vagy érdekvédelmi csoportokhoz (pl. környezetvédelem Debrecen és Göd környékén, bizonyos társadalmi rétegek ügyét felkaroló szervezetek);
• helyi ügyek felkarolása, részvétel lakóközösségi, önkormányzati kérdésekben (pl. beépítés elleni tiltakozás, forgalomszabályozási tervek, faültetés);
• beszélgetés és vita azokkal is, akik nem értenek egyet velünk (pl. Tisza Sziget tagként);
• önkénteskedés, közösségi segítségnyújtás (pl. adományozás /“cipősdoboz adomány” kifejezés segít a Google-ban – Szerk./);
• egymás vállalkozásainak, munkájának tudatos támogatása (az irigység helyett, pl. fogadd el, hogy ugyan te is jó vagy, de a másik is;);
• nyilvános megszólalás igazságtalanság esetén, akkor is, ha kényelmetlen (különösen időszerű, lásd: gyermekvédelmi problémák).

Lehet, nehéz bátornak lenni. De akkor kezd el kicsiben. Egy tüntetésen egyszerűen ne menj előre, csak szemlélőnek: menj a végére és/vagy foglalj asztalt egy közeli helyre. A csoportokhoz csatlakozással nem vesztesz semmit: Ha nem tetszik, egyszerűen nem fogsz többet odamenni. Félsz, hogy sok időd/pénzed megy el pl. önkénteskedéssel? Húzd meg a határaidat időben és pénzben is. Biztos lehetsz benne, hogy jó embereket tudsz ott megismerni, akiket közös cél vezérel!

Berögzült “zárt kör” mechanizmus

Pszichológiailag érthető, megtanult alapvető elvek nélkül pedig logikus az az önvédelmi mechanizmus, hogy sokak számára ma is kizárólag csak a saját családjuk – a “zárt kör” – boldogulása számít. Hiszen ha ebben a szellemiségben nevelkedtél, akkor ezt tanultad. De ez békeidőben nem jó reakció és “mechanizmus”, mert így olyan atomizált társadalom jön létre, ahol több százezer „mikroklán” él egymás mellett bizalom nélkül, és ahol az alappremissza így hangzik: amit nem lopsz el a saját családodnak, azt majd ellopja más az övének.

A vészterhes, két-három generációnyi időszak megtanította – traumatizálta – a magyar társadalmat arra, hogy szűkítse le a bizalmi és erkölcsi körét a saját családjára. Evolucionálisan arra vagyunk huzalozva, hogy fenyegetés esetén a saját magunk és a közvetlen család túlélését helyezzük minden elé, és ilyenkor az erkölcsi normák is átrendeződnek. A klasszikus morális dilemma: „kirabolnál-e egy péket, ha éhezik a családod?” – a létbizonytalanságban élő emberek millióinál nem elméleti kérdés, hanem egy kényszer szülte helyzet, amire nagybetűs TERMÉSZETESEN a válasz. Ez a túlélés erkölcsi szabályrendszere.

De most békeidő van. Az alábbi generációkon átívelő traumák részben megmagyarázzák, hogy miért vagyunk ilyenek – noha az nem ment fel a felelősség alól és nem szabad belenyugodni.

A vészterhes időszakok

Az I. világháború és a trianoni békediktátum azt tanította meg a magyar ember számára, hogy nem számíthatunk irgalomra, a nagyhatalmakat nem érdeklik egy kis ország nemzeti érdekei, és a vesztesekkel szemben nincs kegyelem. 

A II. világháború megmutatta, hogy a „nagyság” visszaszerzésének ígérete a nagyhatalmi játszmákban puszta eszköz volt, és hogy azokban sem lehet vakon bízni, akik ezt külső támogatással kínálták. A két világháború tanulsága így sokak számára az lett, hogy a magyarok csak a magyarokra számíthatnak – ami a későbbi események ismeretében az egyik legrosszabb lehetséges forgatókönyvnek bizonyult.

A szocialista diktatúra ezek után még két alapvető leckét égetett bele a társadalom kollektív tudattalanjába.
Az egyik: senkiben sem bízhatsz. A besúgóhálózat nemcsak információszerzésre szolgált, hanem szisztematikusan szétrombolta a horizontális társadalmi kapcsolatokat – mindenki gyanakodott mindenkire.
A másik: az emberek nap mint nap azt látták, hogy az érdem, a tehetség és a tudás nem számít, csak a lojalitás – és az, hogy hajlandó vagy-e az emberi kapcsolataidat is feláldozni a diktatúráért.

Önigazolás és megoldás

Kérdezd meg a kormánypárti szavazót, hogy mi a véleménye a “hangfelvételről”. Valószínűleg nem kell pontosítanod – mert ugye, lehallgatta a “család” egy tagját valaki. Azonban ő tudja-e, hogy mi volt a hangfelvételen? Képes-e túltenni magát a “család” fogalmán a “társadalom” érdekében? Érti-e, hogy ha többeknek megy jól, akkor úgy neki is – így a társadalom tetemes részének – jobban megy? Több bevétel = több adó = több fejlesztés és támogatási lehetőség. Végső soron pedig kérdezd meg magadtól: Te mivel tudsz segíteni a társadalomban, avagy a társadalom egy másik tagján?

#újbuda #rendszertvaltok #nopropaganda

---

A fenti QR kóddal a „Legyél a Változás Egyület„-et tudod támogatni REpontoknál. Köszönjük!

XI. kerületi TISZA SZIGET TAGSÁG – ra itt tudsz jelentkezni.

Érdekesnek találtad ezt a cikket? Legyél te is köztünk, legyél te is Rendszerváltó!